Tizenöt évvel ezelőtt általános iskolás kislány voltam. Örökre megmarad emlékezetemben 2004. december 5-e, és az azt követő hétfői nap emléke, amikor nagyszerű történelemtanárnőm, Melinda néni feketébe öltözve jött be az órára. Síri csend volt a teremben, amikor megosztotta velünk az előző nap tragikus jelentőségét. Egy nemzet nemet mondott a tagjaira. Elárultuk a határon túli magyarokat. Elárultuk Melinda nénit, aki maga is erdélyi magyar. Persze nem mi, hanem a felnőttek, és közülük sem mindenki, mivel nagyon sokan küzdöttek azért, hogy ne következhessen be egy ilyen december 5-e. Mindez mégsem volt elég, és Trianon arculcsapása után most maguk a magyarok köpték szembe a magyarokat.

Ez a történelemóra magyarságtudatom egyik fő meghatározójává vált. Ezért ma, tizenöt évvel később, miután határon túli testvéreink már megkapták a kettős állampolgárság lehetőségét, de talán elegendő elégtételt még nem kaptak, és talán soha nem is kaphatnak Trianon és 2004. december 5. után, kimondom, kimondjuk:

Ma igent mondunk rátok magyar testvéreink a határokon túl! Veletek vagyunk, szeretünk benneteket. Egy nemzet vagyunk, függetlenül a határoktól, a hányattatásainktól, a történelem igazságtalan fejleményeitől, más országok kegyetlen döntéseitől.

Bocsánatot kérünk tőletek azon magyarok helyett is, akik tizenöt évvel ezelőtt szégyenteljes módon megaláztak benneteket, vagy azóta is semmibe vesznek titeket.

Adjuk a nevünket e rövid üzenethez, és küldjük tovább családtagjainknak, barátainknak, ismerőseinknek. Álljunk ki a mai szomorú évfordulón ezen a jelképes módon a határon túli magyarok mellett.